Erőszak és monoteizmus

A tanulmány szerzője Lohfink Norbert, aki a katolikus bibliatudósok közül az egyik legtekintélyesebb ószövetségi egzegézis professzor. A bibliatudós teológus 1928. július 28-án született Frankfurt am Main városban.  Jézus Társaságába 1947-ben lépett be, majd 1956-ban szentelték pappá. A tanulmányait számos városban végezte: München, Frankfurt, Róma, Párizs és Jeruzsálem. Később, 1963-ban a római Pápai Biblikus Intézetben szerzett bibliatudományi doktorátust. (Vö. Norbert, Lofink: Gewalt und Monotheismus, Beispiel Altes Testament, en: zur debatte, Themen der Katholischen Akademie in Bayern, ford., Varga, Judit, 33 (2003/6) 4-6.)

Izrael körében uralkodó erőszak példája, hogy egy-egy város elfoglalása után a teljes lakosságot kiirtották. Az ókori hadviselés része volt a meghódított városok lakosságának kiirtása, a győztesek Istenének bemutatott áldozat gyanánt, melyet az Ó-szövetség chérem-nek nevez; az egységes fordításban „megsemmisítés-áldozat” szerepel. (Dt 1-3). A chérem fogalma nem csak Izraelre volt jellemző, a moabita király, Mésa Kr. e. 9. századból származó feliratán az áll, hogy Mésa az izraeli Nero város meghódításakor a város 7000 fős lakosságát Astar-Kemos istene számára bemutatott chérem gyanánt irtotta ki.

René Girard kutatásaiból kiderül, mennyire értettek ahhoz az archaikus kultúrák, hogy hallgatással leplezzék az erőszakot és a tényeket megváltoztatva megszépítés útján a mítoszok formájában foglalják szavakba. A témánk szempontjából az erőszakról szóló három beszédet különböztünk meg: az első formája az elfojtás. Az erőszak második formája az erőszakkal való kérkedés, amely valójában a birodalmi politika része volt. A harmadik forma Izrael írásai, melyben a valóságot új módon észleli, és másképp beszél róla. Az eddigi formákkal ellentétben már nem fojtja el vagy vetíti ki bűnbakokra, és nem használja a fenyegetés politikai eszközéül. Az erőszakos cselekmények felfedése által Izrael irataiból csöpög a vér és a halál. Izrael történetéből nem derül ki, hogy a monoteizmus megjelenése összefüggene az erőszak elharapódzásával. Az ókori Kelet hemzsegett az erőszaktól, de Izrael mindig az áldozatok és nem a tettesek között volt. Az ő városait számtalanszor pusztították el, és népét elhurcolták és adták el rabszolgának illetve könyörtelen adókkal és hadisarcokkal sújtották őket. Az erőszakot a tettesek nem, hanem csak az áldozatok veszik észre, éppen ezért Izrael Bibliájában vált az erőszak központi témává.

Mind a három „monoteista” zsidó, keresztény, mohamedán-iszlám vallás „könyvvallás”. Ezekben a vallásokban Jan Assmann mutatott rá az írások kánonjának jelentőségére. Még ha elutasítjuk az erőszakot, akkor sem zárhatjuk ki, hogy a zsidóság vagy a kereszténység körén belül nem bukkan fel újra az erőszak a történelem során. Ezért Izrael esetében helyénvaló, ha szent könyveinek kánonját vesszük szemügyre. A szent könyveket úgy kell olvasni, ahogy azokat célközönségük olvasta és olvassa. A kánonná vált Ószövetséget ezért egységében lehet olvasni. A kánon szintjén Izrael vallása egész egyszerűen „monoteista”. Még azok a szövegek is, melyek a politeista rendszerből származnak. A kérdés, hogyan viszonyul monoteista írásos kánon az erőszakhoz? A Német Püspöki Konferencián 2000. szeptember 27-én megtartott „Igazságos béke” című püspökkari megnyilatkozás első részében elhangzott, hogy: a püspökök a háború és a béke kérdéseit tudatosan a „Biblia és erőszak” kérdéskörébe utalták.

Az őstörténet kezdettől fogva képekben ábrázolja a bukást. Káin esetében Istennel szemben tanúsított bizalmatlanság megnyilvánult, akit a versengés vezetett el öccse, Ábel meggyilkolásához. (Ter 4). Az emberek közötti bűn tehát az erőszakos cselekedet. Isten úgy védi meg Káint, hogy bosszút helyez kilátásba. A bosszú is az erőszak alkalmazása, amely ebben az esetben pozitívként jelenik meg. Avagy a társadalom története során is pozitívumnak számított, amíg a gyilkosság megtorlását át nem ruházták a bíróságokra. Másik példa a vérbosszú, amely az állam létrejöttét megelőző jogi intézmény, melyben meghatározták a megelőző funkciót is, hogy milyen mértékben és ki gyakorolhatja. Így létre jött a jog kezdetleges formái. Káin és utódai építik fel az első várost, ez által a munka és azok folyamata is megszerveződik. Az ember számára a jog a legősibb megnyilvánulás, a gyilkosságért kilátásba helyezett bosszú fenyegetésére fejleszti ki a kultúrát. A kultúrának kell segítségül sietnie, hogy megfékezze az erőszakot, az ember legfőbb problémáját.

Az özönvíznél elbeszélés elején ez áll: „A föld azonban romlott volt Isten színe előtt, s a föld tele volt erőszakkal. Isten látta a földet: romlott volt, mert minden lény a rossz útjára tért. Isten így szólt Noéhoz: „Elhatároztam, hogy elpusztítok minden lényt a földön, mivel a föld az emberek miatt megtelt gonoszsággal. Ezért eltörlöm őket a föld színéről.” (Ter 6, 11–14). Ma tudjuk teljes egészében felfogni az özönvíz elbeszélés döntő jelentőségét, hogy az igaz Noé megmentése és az, hogy vele Isten is mindent újra kezd.

A bibliai erőszakmentesség szerint az emberek életét Isten szankcionálja: „Aki embervért ont, annak ember ontsa ki a vérét, mivel Isten saját képmására teremtette az embert.” (Ter 9,6). Ennek pontján kapcsolódik az özönvíz története a Káin-történethez. Isten jogilag rendezett erőszakot alkalmaz fenyegetés céljára, melyben szankcionálja az emberek egymás ellen irányuló erőszakos cselekedeteit. A társadalmunkban uralkodó „törvényes erőszak” bibliai megalapozottságra utal. Isten az emberektől megköveteli, hogy lehetőségük szerint, jogi szankciók útján, ezt akadályozzák meg. A Szentírás őstörténeti kijelentései telve vannak gyásszal, melynek érvényességére igényt tartanak, mégpedig az erőszak megfékezéséhez sajnos erőszakra van szükség. A Biblia az erőszak által bontakoztathatja ki az üzenetét, melynek célja maga az erőszak áthidalása.

Kezdetekben Izrael a törvényes erőszak világát élte. Az útjuk második állomása idején a próféták a vádat emeltek az erőszak ellen. A Tóra és a próféták nyomán az erőszakot csak akkor lehet bűnnek nevezni, ha benne felmutatják az igazságosság képét is, amely egyben a gyengék iránt könyörületet is tanúsít. Ennek jelentősége, hogy felmutatja a kiengesztelődés lehetőségét is. Igazán döntő a harmadik lépés szerint annak a belátása, hogy jobb áldozatnak lenni, mint erőszakos győztesnek. A belátás a zsoltáros panaszzsoltáraiban megjelenik és a prófétát sújtó erőszak elbeszélésében bontakozik ki, és Deutero-Izajásnál, az Úr szenvedő szolgája 4. énekében éri el csúcspontját, melynek a kora keresztények messianisztikus értelmezést adtak (Iz 52,3–53. 12). Isten szolgáját Izrael népének megszemélyesítőjének tekintették, hiszen az Úr szolgája nem védekezik az erőszakkal szemben. A halálában Isten megmenti és a népek üdvösségének központjává lesz.

A zsidóság és a kereszténység talán fogékony az erőszakra, hiszen világképükben középponti szerepet játszik erőszakos világunk teljes átalakítása. Aki ebben a világképben él, és ezt követi és szívébe nem ivódott bele az Úr szenvedő szolgájának 4. éneke, az kísértésbe eshet, hogy még egyszer és utoljára a történelemben erőszakhoz folyamodjon annak érdekében, hogy megszüntesse a világban uralkodó erőszakot. A monoteista vallások és a belőlük fakadó ateizmusok történetében sajnos sokkal elterjedtebb, mint azt gondolnánk. (Vö. Norbert, Lofink: Gewalt und Monotheismus, Beispiel Altes Testament, en: zur debatte, Themen der Katholischen Akademie in Bayern, ford., Varga, Judit, 33 (2003/6).