Angyalok és démonok

Angyalok és démonok

Az angyalok és démonok világát a cikk kizárólag  a Biblia és a Dogmatika tükrében vizsgálja!

Igaz a teremtéstörténetek nem szólnak az angyalokról, de a kerubokat, mint az angyalok hierarchikus rendjébe tartozó teremtményeket megemlíti a Ter3,24: “Amikor az embert elűzte, az Éden kertjétől keletre odaállította a kerubokat és a fenyegető tüzes kardot, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat.” Ahol említést tesz róluk a Biblia, ott mindig feltételezi a létüket, de teremtésükről nem szól. Szent Ágoston: „Hogy vannak angyalok, azt a hitből tudjuk” – de közelebbit nem mond sem a számukról, sem a rendjükről. A Biblia inkább tevékenységükkel foglalkozik, mint lényükkel: „funkcionálisan” szemléli őket. (SZENT ÁGOSTON: Hippói Szent Aurelius Augustinus (Tagaste, Numidia, 354.11.13.-Hippo, 430.08.28.), püspök, egyháztanító, a legnagyobb latin egyházatya.)

Szent Ágoston szerint az angyal Angelus enim officii nomen est, non naturae, a volt tisztükre utal, nem természetükre. A Biblia és a Hagyomány visszafogottsága érthető, hogy érdeklődése központjában az ember áll, egyetemes-kozmikus életterében. Vallja, hogy az embert Isten áldása kíséri, viszont fenyegeti a Gonosz ármánya.  Szent Tamás a megismerő szellemre reflektálva azt állítja, hogy az ember kapcsolatba kerülhet a szellemi világgal. A nicea-konstantinápolyi hitvallás szerint: „hiszünk mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak teremtőjében”. (DH 150). Vö. Nikaia – konstantinápolyi hitvallás cikkemmel: http://www.teologia.nhely.hu/?p=74 A liturgia foglalkozik velük, a tanítóhivatal alig. A modern ember tapasztalati világából egészen eltűnt. Visszatér viszont a Sátán formájában.

A történelemben cselekvő Isten terveinek végrehajtásához angyalokat (Malakim, küldöttek) vesz igénybe. Istennel való különleges kapcsolatuk miatt nevezik őket „Isten fiainak” is (Jób 1,6; 2,1; 38,7) vagy Jahve seregének, mennyei seregeknek (Józs 5,14; Ter 2,1; Zsolt 103,21). Többször előfordul a Jahve angyala kifejezés (Ter 16,7-14; Kiv 3,2-6). Ezek az elnevezések is mutatják, hogy a létükről általában vannak meggyőződve, nem annyira egyesekről beszélnek külön: hisznek egy láthatatlan világ, menny létezésében, amely nem azonos Istennel, sem a látható égbolttal. A mennyei szellemek világa ez, akik Istennek vannak alárendelve, szolgálatára állnak, másfelől szemben állnak az emberrel isten-közelségük miatt. LUKÁCS, LÁSZLÓ: Dogmatika II.: A kezdetektől a beteljesülésig, Sapietnita Szerzetesi Hittudományi Főiskola, 2007. 48.

Ebben az időben a hit és a világkép még erősen összefonódott, viszont a Biblia főleg teológiai megfontolásokat fogalmaz meg: az angyalok Isten fenségének hatalmas képei és megnyilatkozásai, ezért különösen is szolgálhatják a kozmosz üdvösséges fejlődését. Mindnyájukra áll: „Nevem vele van” (Kiv 23,21). A kor más kultúrái is ismertek köztes égi lényeket. Ezek a nézetek hatottak a Biblia angyalvilágára is. Ilyen például a dávidi-salamoni korban kialakult elképzelés, hogy ők alkotják Isten udvartartását (Zsolt 89,6sk): ebben kimutatható az ugarit mitológia hatása. A fogság utáni időben egyesek közülük egyéni alakot öltenek, megtudjuk nevüket (Jób, Dániel, Tóbiás könyve). A szövetségközi korban és a késő zsidó apokaliptikában egyre jobban terjed az angyalhit.

Az Újszövetségben viszont ismét az üdvösségtörténeti szerepük kerül előtérbe: Isten angyala (Lk 12,8sk; 15,10; Jn 1,51;), az Úr angyala (Mt 4,11; 13,39; 26,53). Új mozzanat, hogy Krisztusnak ők is alá vannak vetve. Személynévként csak Gábrielt és Michaelt említik (Jud 9, Jel 12,7), az előbbinél külön rangként: arkangyal.
Pál és Péter beszél emberfölötti hatalmakról (Ef 1,21; Kol 1,16), fejedelmességekről (Róm 8,38; Kol 2,10), uralkodókról, trónusokról. Ez eltér a hagyományos elnevezésektől, talán gnosztikus hatásra. Az Isten Országa eljövetelekor elvesztik szerepüket (1Kor 15,24). De a Kolossé levél már szembeszáll a kor gnosztikus elképzeléseivel, amelyek az angyalokat az Istenség emanációjának tartják, akik teremtőként és megváltóként lépnek fel.

Az Újszövetség egyértelműen állítja, hogy szentségük és hatalmuk ellenére az angyalok csak teremtményei Istennek (Kol 1,16), és a teremtés láthatatlan részét alkotják, amely meghaladja a kozmosz látható-földi formáját. Hatalmukról meg vannak győződve, de nem vizsgálják külön, van-e személyes létük. Mindkét lehetőségre találunk utalást: megismerésük, akaratuk és döntési szabadságuk van, másfelől viszont hiányoznak a személy korlátai. Személyességükre utal, hogy vannak engedetlen, bukott angyalok (Jud 6; 2Pét 2,4). Ezt nem lehet személytelen struktúrákkal magyarázni.

Az angyalok besorolása hierarchikus rendbe a 6.századi Pseudo-Dionüsziosz Areopagitától származik, mely szerint nyolc karba oszthatók: angyalok, arkangyalok, fejedelemségek, hatalmasságok, uralkodók, trónusok, kerubok és szeráfok. Ez erősen hatott a keresztény jámborságra, hitbeli kötelező érvénye azonban nincs.
A IV. Lateráni zsinat (DH 800) nyilatkozott róluk: szabad, személyes szellemek. Az I. Vatikáni zsinat majdnem szó szerint megismételte ezt (DH 3002). Az egyház határozott tanítása az, hogy az üdvösség felé vezető úton a jó szellemek vezetnek és segítenek, a rossz szellemek akadályoznak bennünket. Az angyalok és démonok léte az egyház rendes tanításához tartozik.

Az angyalok teremtett valóságok Jahve küldöttei, pl. az égő csipkebokor jelenetében (Kiv 3,1-6). Isten angyala vezeti és oltalmazza a népet (Kiv 23,20-21). Gyakori kifejezés a Jahve angyala (Malak Jahve), aki szabadulást hoz a népnek. A 10-6. századi leírásokban megjelenített mennyei udvartartásuk a pogány mitológiából, illetve a királyi udvartartásból származnak. A démonok az Isten és az ember közti köztes lények, a fenyegető természeti erők megtestesítői.

Negatív szemléletük viszonylag késői, az Ószövetségben nem történik róluk említés. Az evangéliumok a betegségek okozóiként tüntetik fel őket. Az ördög eredetileg nem Isten ellenlábasa, hanem az emberek vádlója az isteni igazságosság színe előtt. A fogság utáni időben viszont már egyre nyilvánvalóbban Jahve ellenfeleként szerepel. „A halál pedig a sátán irigységéből jön a világba, és követik őt azok, akik az ő oldalán vannak” (Bölcs 2,24). Jób könyve is Jahve ellenlábasaként mutatja be.

Sátán héb. שָׂטָן  szatanellentmondó; gör. διαβολος diabolosz melynek, jelentése, szétdob, szétdobál, összezavar . (1Kir5,18; Zsolt 109,6: hap̄əqéḏ ʿálájv rášáׁʿ vəšáׂṭán jaʿămóḏ ʿal-jəmínô  הַפְקֵ֣ד עָלָ֣יו רָשָׁ֑ע וְ֝שָׂטָ֗ן יַעֲמֹ֥ד עַל־יְמִינֽוֹ׃  Ő az ellenség, sőt valamelyik „istenfiú”, aki a teremtőjét ellenségének tekinti (Jób 1,6-2,10). Isten haragjának eszköze: 2 Sám 24,1-3 (DR. LUKÁCS, LÁSZLÓ: Dogmatika II.: A kezdetektől a beteljesülésig, Sapietnita Szerzetesi Hittudományi Főiskola, 2007. 50. Az Újszövetségben már egyértelműen Jézus ellenségeiként jelennek meg. Isten letaszítja őket a mennyből (Lk 10,18). A megkísértés-történeteket a sokszoros ellenállás szövedékében kell értelmeznünk. Jézus minden kísértésnek ellenáll. (DR. LUKÁCS, LÁSZLÓ: Dogmatika II.: A kezdetektől a beteljesülésig, Sapietnita Szerzetesi Hittudományi Főiskola, 2007.13.

Az 1215-ben tartott IV. Lateráni zsinat elítéli ezt a dualista felfogást (DH 800-801). Kijelenti. hogy Isten alkotta az egész világot, beleértve az anyagot és az angyalokat is. Isten nem magányos személy (DH 451), az egész teremtést a teljes Szentháromság végzi (DH 801), a világ nem esik ketté, jó és rossz elemre. Az ördög  teremtmény, nem Istennek vele egyenrangú ellenlábasa. Közelebbit azonban nem tudunk a gonosz szellemekről, a Biblia csak létükről tudósít. A Szentírás a gonosz szellemekben az embert gyötrő erőket lát. A Tanítóhivatal mindössze annyit mond, hogy óvakodjunk patologikus jelenségeket elhamarkodottan démoni hatásnak tulajdonítani (DH 2192; 2241-2253). Az ördögökben való hit nem lehet szimmetrikus az istenhittel. Az ördög is teremtmény. A Sátánt a Szentírás személyesnek láttatja, hasonlóképpen a IV. Lateráni zsinat: Az ördögöt ugyanis és a többi démont Isten természetüknél fogva jónak teremtette, de aztán önmaguktól lettek rosszakká” (DH 800). Arról viszont folyik a vita, hogy mennyiben lehet a Sátánnak, illetve a démonoknak – analógiásan – személyes létet tulajdonítani, hiszen nincsenek valódi kapcsolataik egymással sem. (DR. LUKÁCS, LÁSZLÓ: Dogmatika II.: A kezdetektől a beteljesülésig, Sapietnita Szerzetesi Hittudományi Főiskola, 2007.19.

Személyes, szellemi lények, fölötte állnak térnek és időnek. Megjelenéseikben vehetnek föl valóságos testet, kapcsolatba léphetnek az idővel, az emberrel. Föltehetően rangsorolhatóak is, ennek alapja az istenközelség, Isten és az emberek szolgálata. Egyszeri és visszavonhatatlan döntésükkel Isten színe előtt állnak, közvetlen kapcsolatban vele. Iz 6,1-4 alapján lényegüket az istendicsőítés adja: „Mindig látják az Atya arcát” (Mt 18,10). Ennek ellenére teremtmények! Mennyei liturgiájuk (Jel 5; 6; 19.)

De a világ felé is fordulnak, segítve az ember istenközelségének megvalósulását, ami bennük tökéletesen megvan. „Én vagyok Gábriel, aki Isten színe előtt áll, s akit azért küldtek, hogy veled beszéljek” (Lk 1,19). Isten színe előtt áll – és küldött az emberhez. Segítik az üdvösség megvalósulását a történelemben, egészen a parúziáig. Az angyalok személyes voltával kapcsolatban az a nehézség, hogy az kapcsolatokat feltételez. A Diabolosz viszont éppen a kapcsolatok elutasítója. A Sátán individualitását nem jó túlhangsúlyozni: nem Isten ellenlábasa. Saját bűneinkért sem háríthatjuk át rá a felelősséget.

Az Újszövetségben még inkább láthatóvá lesz a Sátán alakja, Krisztus megjelenésével (1Jn 3,8). Tanításában világosan felismerhető a Sátán (Mt 4,1) alakja: ellenség, kísértő, a gonosz, ennek a világnak fejedelme, vádló, sárkány. A szinoptikusoknál: az ellenség, a gonosz. A legrészletesebb történet: Jézus harca a Sátánnal: Mk 1,12sk.
A Jézus-hagyomány beszél démonokról. A zsidó Biblia nem beszél ilyenekről – valószínűleg a politeizmus elkerülésére. Jézus a természeten belüli zavarokat jelöli evvel a névvel. A korabeli népi hiedelem ismerte a kínzó szellemeket. A gyógyítás tehát azonos a démonok kiűzésével. Ilyesmi a megszállottság is, ami fizikai-pszichikai zavarokat vagy vallási-erkölcsi bűnöket jelölhetett. Pál: a feltámadt Krisztus legyőzi a Sátánt (Ef 2,2; 6,10-20; Kol 2,9.15.), aki a végén teljes vereséget szenved: Jel 12,7-9. Most azonban még képes kísérteni, az evangelizációt megakadályozni, az egyházat üldöztetni. (1Pét 5,8sk; Jel 12,13-17).

A priscillianusok már a 4. század második felében az egyházban jelentkező minden rosszat manicheista módon a sátán hatásának tulajdonítottak. A brágai szinódus (561) ítéli el őket (DH 455-464). Nézetük szerint (amely az elítélésekből rekonstruálható) az ördög (diabolos) nem Isten teremtménye, hanem a gonosz önálló elve és az anyag teremtője. A lélek isteni természetű, de testbe van bezárva. Testi voltunk tehát a lélek korábban elkövetett bűneinek következménye. A természeti katasztrófákat is a Gonosz idézi elő, de a test megfoganását és feltámadását is.  Az egyházatyák hívják Lucifernek is, Iz 14,12 és Jób 41,10 alapján. Bazileiosz szerint: mizantróp, az emberek gyűlölője. Sokan a kígyóval azonosítják. A 12. században keletkezik az albigensek dualista elgondolása. Céljuk az „igazi egyház” megteremtése volt. A Sátán a világ megteremtése óta riválisa Istennek, aki tiszta szellem és az angyalok világán uralkodik. Isten azonban magányos és sebezhető. A Sátánnak sikerült behatolni a mennybe, és sok angyalt elcsábítania. Az angyalok lehullásához kapcsolódik az ember teremtése. Az emberi lélek azóta várja, hogy a testből desincarnatio-ként kiszakadva eljusson a megváltáshoz.
A IV. lateráni zsinat válaszul megerősíti a megtestesülést és Isten hármasságát: Isten nem magányos (DH 451). A világ nem szakad kétfelé, amelyben az anyagot a sátán, a szellemet Isten teremtette. A teremtés egységet alkot (DH 800).

Karl Lehmann a Sátánról írt tanulmányában három szempontra hívja fel a figyelmet.

1. Az ördöghit nem lehet szimmetrikus az istenhittel. Az ördög teremtmény, ezért nem hitünk tárgya. Csak Istenben lehet hinni, a gonoszban nem.

2. A tanítóhivatali kijelentések nem adnak részletesebb felvilágosítást a gonosz szellemekről. A Szentírás csak létükről tudósít.

3.  Részletes démonológia nem dolgozható ki, de a Sátán léte biztos: az ő hatalmát győzte le Krisztus. A sátán nem önmagában gonosz szubsztancia, hanem teremtmény, aki elutasítja, megtagadja, eltorzítja akaratának belé öntött transzcendenciáját, amely az Isten szeretetében való beteljesülésre irányul. Bűnük föltehetően a gőg, az Isten által felkínált kegyelmi fölemeltetés elutasítása volt, teremtettségük tagadása. Evvel végérvényesen eltávolodtak Istentől. (DR. LUKÁCS, LÁSZLÓ: Dogmatika II.: A kezdetektől a beteljesülésig, Sapietnita Szerzetesi Hittudományi Főiskola, 2007.51.