Egy tanítás margójára – a hit

Az elmúlt korok örökségében megtalálható a hit kérdése is. A keresztény hitvallásunk szerepe napjainkban egzisztenciális kérdést tartalmaz, a világi hívőknek akad olyan rétege, akik hitüket titkolják. Korunkban is megjelent az indifferencizmus, amely már jelen volt XVI. Gergely pápa idején. (Vö. lat. indifferentia, indifferens közöny, akarati állásfoglalás hiánya. Mirari vos arbitramur enciklika, Denzinger H. Hunermann P.: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, 542 SZIT, 2004.)

A vallások és azok hitének különbözősége más súlypontok irányába helyezi napjaink emberét. A történelem során számos vallási érdektelenséggel találkozhatunk, úgymint a vallásosság megerősödési vagy hanyatlási folyamataival, különböző irányzatok összeütközésével, avagy vallások megszűnésével. (Tomka, Miklós:Vallásszociológia,V. A vallási hanyatlás és fellendülés és ennek társadalmi okai, Jegyzet, 51.).

Például a 4. században három különböző valóság irányába torzult az Origenész trinitás – tana és annak hatása. Az Atya és a Fiú személyi különbözősége kiindulási pont lett az arianizmus számára. Áriusz vagy Areiosz (Líbia, 260 k.-Konstantinápoly, 336.) presbiterként az Antiochiai Lukianosz tanítványaként szolgált. Kr. u. 306-ban csatlakozott a Meletiosz – féle szakadáshoz, majd Achillasz alexandriai püspök pappá szentelte. Áriusz viták kirobbantó oka az Origenész idézete, amely a De Principiis IV.28-ból származik: „Amint a fény nem lehet sugár nélkül, úgy a Fiú sem érthető az Atya nélkül, aki az Atya lényegének kifejezett alakja illetve Igéje és Bölcsessége. (Dogmatika 1, jegyzet, PPHF, 136.-137.)

A 4. században az arianizmus Áriusznak és követőinek mozgalma volt, amelyet később a katolikus keresztény egyház eretekségnek nyilvánított, mert tagadta a legfőbb tétele alapján, hogy a Fiú nem öröktől való, hanem az Atyaisten „teremtménye”. Ezzel Jézus isteni voltát, egyúttal a Szentháromság tanát tagadta. Holott Krisztus istenségét tükrözi a Konstantinápolyi Zsinat hitvallása, amely kimondja: Aki az Atyával egylényegű: ὁμοούσιον τῷ Πατρίhomoúszion tó Pátri. Kr. u 325-ben a első nikaiai vagy niceai zsinat szövegezése éppen a Fiú isteni voltát valamint az arianizmus terjedése ellen került egyetemes elfogadásra, majd hosszú tárgyalás után a zsinat Áriuszt elítélte.

Nagy Konstantin Illíriába száműzte, majd 328-ban visszahívta. 335-ben A tíruszi – jeruzsálemi zsinat visszaadta a hivatalát. Konstantinápolyban az ünnepélyes kiengesztelődés előtt meghalt. Áriusz, aki túlhangsúlyozta az Atya és Fiú közötti reális különbséget, még a kereszténységet felszabadító Nagy Konstantin császár szerint ez a vita felesleges volt. (Dogmatika 1, jegyzet, PPHF, 137.-138.) (Vö. A Hitvallásban megfogalmazásra került: “Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak Teremtőjében. Hiszek az egy Úrban: Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született az idő kezdete előtt….)

Áriusz korban előrehaladott, „termetre magas” hajlott formájú „szomorú ábrázatú” színlelő volt, mint a ravasz kígyó, képes arra, hogy becsapjon minden ártatlan szívet a maga fondorlatos külsejével. Mindig rövid felsőruhát és ujjatlan tunikát viselt, beszéde kedves, mindig meggyőző és hízelgő volt. (Epiphaniosz. Panarion, 69, 3.) Epiphaniosz nem véletlenül mutatja be Áriusz a presbiter ruházatát. A kolobion-nak nevezett ujjatlan tunika (felső ruha), emlékeztetett az ujj nélküli exomisra, amelyet nemcsak a filozófusok, hanem az aszkéták, sőt a kontemplatív életet folytató therapeuták is viseltek. (Pásztori-Kupán, István: Arius hitvallása, Theologia Systematica, Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet Kolozsvár, 2013. 148.) (Studia Doktorum Theologiae Protestantisa Kolozsvári Protestáns Teológia Kutatóintézetének kötetei Negyedik évfolyam I. 2013.) http://real.mtak.hu/28666/1/PKI_2013_StudiaPTI_Arius_hitvallasa.pdf (Michael, Damaskinos gör: Μιχαήλ Δαμασκηνός, /1530–1592/ krétai származású bizánci festő munkája, (1591 .01. 01.)

Krisztus istenségét tükrözi a Konstantinápolyi Zsinat hitvallása, amely kimondja: aki az Atyától született: τὸν ἐκ τοῦ Πατρὸς γεννηθέντα – ton ék  tú Pátrosz gennéténtá; Született, de nem teremtmény: γεννηθέντα οὐ ποιηθέντα, – gennéténtá on poiéténtá; Aki az Atyával egylényegű: ὁμοούσιον τῷ Πατρί – homoúszion tó Pátri; A Szentlélektől megtestesült: καὶ σαρκωθέντα ἐκ Πνεύματος αγίου – kái olápkoténtá ék Pneumátosz ágion; Aki Szűz Máriától emberré lett: καὶ Μαρίας τῆς Παρθένου καὶ ἐνανθρωπήσαντα. – kái Máriász tész Pápténon énántpotészolántá.

Vö. Vanyó, László: Bevezetés az ókeresztény kor dogmatörténetébe, A Konstantinápolyi Zsinat (381) hitvallása, SZIT, Budapest, 2009. 429-430. Vö. Gal 4,4-7; gör. γενόμενονgenómenon: születni, lesz, válik. γυναικός – günaijkosz: asszony. Vö. G. L, Dossetti: II Simbolo di Nicea e di Consantinapoli, Roma, 1967. 244-250.

Minden korban felmerült a miben és kiben hiszek? – kérdése, amely napjainkra inkább a hogyan és miért higgyek kérdésekre fókuszál. Ezért szükség van a görög szó alapján egy pragmatikus (pragmatikosz) cselekvő, tevékeny, tettre kész ellen mozgásra, melynek kérdései: hova menjek, ki mondja meg, hogy kinek higgyek? A 2Tim 4-5 szerint: “Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják. Te azonban maradj mindenben meggondolt, viseld el a bajokat, teljesítsd az evangélium hirdetőjének feladatát, töltsd be szolgálatodat.”

Vegyük például az imádkozást, melyhez hit szükséges, ha csak pusztán elmormogjuk, akkor mi érünk vele? A morálteológia fogalmi rendszerében Isten akaratának összegzése feltárulkozik. Mi az Isten akarata és azt hogyan ismerjük fel? – melynek kiindulási pontja a homo est capax Dei – az ember képes Isten felismerésére és befogadására, ennek alapján ismeri az Istent és tud az akaratáról. Ugyanis létezik bennünk az Istennel lévő együtt tudás, amelyet lelkiismeretnek nevezünk. (Róm 2,15).

A legfőbb morális törvény

Immanuel Kant nevéhez fűződő, a legfőbb morális törvény – a kategorikus imperatívusz megfogalmazásával a hit szintén megragadható.[1] Ugyanis a hit mélyíthető, fejleszthető, ahogy az erkölcsünk is. A kategorikus imperatívusz olyan abszolút mérce, amely által bármely cselekvési maxima és kötelesség ellenőrizhető és könnyen alkalmazható.

Kant a gyakorlati ész alaptörvényét, több szintézisben is megfogalmazta, közülük a legismertebb: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként érvényesülhessen.[2] Az akaratod maximája az engedelmességed, melyben a Mennyei Atya akaratának önkéntes alárendelésünket ebben a formában adja: Cselekedd az Atyaisten akaratát! Krisztus a saját emberségében ezt a viselkedést és cselekedetet ismeri el, amely mindig és mindenkor az Atya akaratához igazodik.

[1] Vö. Immanuel, Kant: A tiszta ész kritikája, Kritik der reinen Vernunft. Kant német filozófus. (Königsberg, 1724.04. 22. – Königsberg, 1804.02.12.) A német idealizmus megteremtője, a königsbergi egyetem professzora volt. A nevéhez fűződik a kategorikus imperatívusz megalkotása, a filozófiai „kopernikuszi fordulat”, a transzcendentális idealizmus.

[2] Vö. Immanuel, Kant: A gyakorlati ész kritikája, Az erkölcsök metafizikája. Gondolat, Budapest, 1991. 138.

Ajánlom a Jézus Krisztus történeti életéből vagy a Nikaia – konstantinápolyi hitvallás című cikkek  és a János evangélistáról szóló írásom tanulmányozását. János evangélium első része az evangélium prológusa  a Logosz-himnusszal kezdődik, mely egyrészt bizonyítja Jézus preegzisztens létezését: Krisztológiai szinten a Nikaiai hitvallásban (Nikaiai I. Egyetemes Zsinat, Hitvallás, in DH 125). A preegzisztencia, az ariánus krízis után, végső bizonyosságot nyer: Isten Fia, akit az Atya nemzett, nem teremtmény, hanem egylényegű az Atyával.

Az Egyház hét szentsége (a dialógust kezdeményező személy kérésre)

Krisztustól rendelt látható jelek, amelyek a megváltás kegyelmeit jelképezik és közvetítik.

  • Keresztény beavatás szentségei: Keresztség (Baptismus), Bérmálás (Confirmatio – megerősítés), Oltáriszentség (Eucharisztia–gör. eu és kharisz szavakból: hálaadás)
  • Bűnbánat és kiengesztelődés szentségei: Gyónás (Pententia), Betegek kenete (Unctio infirmorum)
  • Közösség és küldetés szentsége: Egyházi rend (Ordo), Házasság (Martimorium)

Teológusok feladata

Első sorban a Teológia eskü szövege szerint: Én ………………………… ígérem, hogy a Római Katolikus Egyház törvényes előírásaihoz mindenkor hű leszek. Ebben az ünnepi órában a hit és az igazság szolgálatára szentelem magamat, és minden igyekezetemmel arra törekszem, hogy teológiai tudásomat Egyházam és Hazám dicsőségére és embertárasaim javára fordítsam. Isten engem úgy segéljen.

Nekünk, teológusoknak az is feladatuk, hogy a mai kor emberének választ adjunk a kérdéseikre: „Urunkat, Krisztust szentül tiszteljétek szívetekben, legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek.” (1Pét 3, 15).

Hit fogalma

Mi a hit? – kérdésre számos válasz adható. A hiszem kifejezést a köznyelv általában felületes sejtésszerű tényezőként, értelmezi. A hit a belőlünk fakadó értelem olyan készsége, amely egy vagy több személy tekintélye által biztosnak vélt tényeket igaznak fogadunk el. Ebből következik, hogy a hitünk fizikai egységekkel nem mérhető, de a hit önmaga viszont mélyíthető.

A hit teológiai megfogalmazásban: a kegyelemből fakadó hit isteni erény, melynek erejében Istentől kinyilatkoztatott tanításokat igaznak fogadunk el. Az ember a hitével ráhagyatkozik Istenre, mert aki hisz, törekszik megtenni Isten akaratát: “Krisztus Jézusban ugyanis nem az számít, hogy valaki körülmetélt vagy körülmetéletlen, hanem csak a hit, amely a szeretetben teljesedik ki.” (Gal 5,6).

A  hit állomásai

A hit allegórikus ábrázolása hasonló, amikor vonaton utazva gondolkodunk. Isten elindította az erényvonatát, melynek utasai az emberiség. Amikor megszülettünk a hit a keresztség, a bérmálás, és az elsőáldozás üdvösség jegyével felszálltunk az Atya erényvonatára. Halad a vonatszerelvény, melynek első állomása az Istenről és Jézus Krisztusról lévő ismeret. A haladó vonat ablakán újra kitekintve, istenélményt tapasztalunk, felismertük a kinyilatkozatás természetes formáját, amikor Isten saját képmására teremtette az embert, aki hitével képes Őt megismerni. (Ter1,27). Következik a megigazulás állomása, ahol a hit és a cselekedetek kapcsolata szorossá válik. Majd az erényvonatunk várakozik, itt nyer értelmet a keresztény hitünk. (Agustinus Aurelius, Ágoston Szent: lat.  Crede ut intelligas,intellige ut credas – Hiszek, hogy megismerjek, megismerek, hogy higgyek. – De libero arbitrio, 2,18; Contra academicos, 3, 11, 26.). Érkezik a megvallás állomás, ahol tanúságot teszünk a hitünkről.  A hitben elmélyült emberek a vonatot elhagyják. Aztán újabb “katekumenek” felszállnak és az utazás velük folyatódik tovább.

Mi történik, ha az utasok egy köztes állomáson leszállnak, vagy utazók életszentsége alagútban halad? – A válasz vissza utal a hit allegórikus erényvonaton lévő utazásunkra: „De hála Istennek, hogy bár a bűnnek szolgáltatok, most már szívből engedelmeskedtek annak a tanításnak, amelyet kaptatok. A bűntől megszabadulva az igazság szolgái lettetek.” (Róm 6,17-18).

Tehát a hitünk elnyerésének lehetőségét Isten kezünkbe adta, a további már rajtunk függ. A Mt 26, 28-ban Jézus mondja: „mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára.” A sokakért nem azt jelenti, hogy Jézus előre kiválogatta azt, hogy kiért hal meg a kereszten és kiért nem. Az ő kereszthalálának áldozata az összes ember számára, az emberek sokasága számára elég az üdvösséghez.

Szent Páltól is tudjuk, hogy a szeretet természete szerint minden remél, mondhatjuk így is, mindenkiért remélni tud.