Remény, üdvösség, kárhozat, pokol

A teológiai cikkem forrásműve a Hans Urs, Von Balthasar: Mit szabad remélnünk?, Rövid értekezés a pokolról, Apokatasztazisz Sík Sándor kiadó, Budapest, 2006-ban kiadott műve alapján készült.  (Hans Urs, Von Balthasar: 1905.08.12., Lucerne, Svájc-1988.06.26., Bázel, Svájc). Balthasar misztikus egyéniség volt, de egyben elmésen vitázó katolikus pap és teológus.[1]  A könyv alcíme apokatasztazisz, melynek fogalma az 1. század idején Origenészhez köthető. Az apokatasztazisz-tan a mindenség eredeti állapotának helyreállítása során, a végső állapotban a rossznak nem lesz helye, melyben a gonosz szellemek is megtérnek. Péter beszédében a végső napokról: „A végső napokban – mondja Isten – kiárasztok Lelkemből minden testre.” Péter beszéd 17. sorában is elhangzott az ἐσχάταις – eszkhatosz, amely utolsót, végsőt jelent. (Apcsel 2,17)

Lelki társa Adrienne von Speyr, (1902.09.20. – 1967.09.17.) svájci katolikus orvos, író és teológus (jobboldalt) protestáns orvos rossz egészségi állapottal rendelkezett kinek misztikus élményei óriási hatással voltak rá, melyeket teológiai reflexiók segítségével megfogalmazott. 

Balthasar aki Rahner kortársaként az eszkatológiában nagy áttörést alakított, elutasította  az egyetemes megváltás gondolatát, az apokatasztazisz a helyreállítás origenista tételt. Balthasar jól választotta, és megfelelő módon idézi az előző korok egyházi tanításait, egyházatyák, keresztény teológusok nagyjainak gondolatait. Az üdvösség tekintetében vitába szállt az elmúlt korok skolasztikus teológusaival. Művében a kárhozatot és a poklot, mint reális lehetőséget illetve az eszkatológia kérdését feszegeti, amely az eszkaton szóból ered és a végső dolgok tanítását jellemzi.

A 19-20. század új skolasztikája egy defenzív zárt teológiai irányzat, melyben az apologetikus hangsúlyok az eszkatológia irányába elcsúsztak. A II. Vatikáni Zsinat előtti igehirdetés a bűn- és a szexuális bűnök és a pokolra való fenyegetésre fókuszált. A katolikus egyházat három irányból támadták: Egyszer a reformáció egyházai, mint a predestinato kérdéskörében. Másodszor a világnézeti alapot támogató felvilágosultak. Harmadszor pedig a politikai alapon a nemzet államok támadásai.

Pál az 1Kor 15,45-ben Krisztust az első Ádámnak nevezi: „Ahogy az Írás mondja: „Ádám, az első ember élő lénnyé lett”, az utolsó Ádám pedig éltető lélekké.” Amelyben szerepel az ἐσχάταις – eszkhatosz kifejezés, amely utolsót, végsőt jelent.[2] A felvilágosodás idején az eszkatológia értelmezései előtérbe kerültek: a halál utáni élet, az ítélet, a mennyország, a pokol, a tisztítótűz. Az új skolasztikus gondolatok az örök büntetés szimbólumait is tükrözik: gyehenna, amely csupa jég, sötétség és tűz, el nem pusztuló féreg, a lélek elleni bűn, amely Istentől kapott evidencia tagadása.[3] (Jn8,24; Mt12,32). Ebben a korban az újszövetségi eszkatológikus kijelentéseket úgy értelmezték, mintha azok tényközlő beszámolók lennének. Balthasar szerint az ember felett ezek nem nevezhetők tételes ítéleteknek, melyeket hermeneutikailag igyekezett kimutatni.

Remény

A remény nem a hit és nem tudás kérdése, az üdvösségünkben nem szabad hinnünk, de szabad és kell keresnünk a remény sugarát. Kijelenti, hogy nem egyenlő a remény és a tudás.[4] A remény a jövőre irányuló cselekvés, melyben megtalálható a bizonytalanság. A bizonytalanság abból fakad, hogy szereplőként a személyünk is benne van. Az üdvözülés kérdése nem csak Istentől függő, hanem a remény tárgyától is függ. Balthasar az üdvösség kiterjesztéséről megjegyzi, hogy az üdvösség, és annak a kiterjesztése a dogmatika  korlátai közé szorult.[5] A remény útján döntés elé vagyunk állítva, amely Balthasar hermeneutikai kiinduló pontja. Szándéka alapján ne a jövőbe tekintsünk, hanem a jelenbe lévő érvényes buzdításra fókuszáljunk.

A Mit szabad remélnünk? – első fejezetében hozza a hagyományos megközelítést. Felhívja a figyelmet a nem egyértelmű új skolasztika hirdetésére: „… kivétel nélkül ítélet alatt állunk[6]. A skolasztikus terminológia nem pontos, hiszen a remény alapja Isten egyetemes üdvözítő akarata: „Ez jó és kedves üdvözítő Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére.”(1Tim2,3-4).

Balthasar az Újszövetség fejezetében megjegyzi: „Isten minden embert meg akar menteni és meg is tud menteni.”[7] Az ember befogadja Isten feltárulkozását, amelyet így hoz a teológiai kisszótár: Isten önmaga közlésével istenivé teszi az embert, melyhez a „meghallás” (a hit) aktusának megvalósításához, maga Isten is hozzájárul.[8] Rahner megjegyzi:…„Isten egyetemes üdvözítő akaratának valódi ereje van, Krisztus mindenkit megváltott, kötelességünk mindenki üdvösségében reménykedni és valóban lehetséges az örök elveszettség. [9]

Kárhozat Üdvösség

Az Újszövetség fejezetben szentírási szövegek elemzése Isten Janus-arcúságát formálják meg. Ágoston szerint a massa damnata kijelentésével az emberek nagy része elkárhozik. Három iránya létezik a predestinatio fogalmának. Ágoston szerint Isten annyi embert rendel el az ő országába való bejutásra, ahány angyal elszakadt a hittől. Luther szerinti, az előre tudás alapján, az Isten öröktől fogva meg lévő szeretetből fakadó végzését jelenti. Kálvin kettős elrendelése: Isten előre eltervezte és akarta a bűnt, hogy az emberek tömegei a pokolba jussanak. [10]

Az ítélettel kapcsolatban később megjelennek a juhok és kosok szétválasztás képei is. (Mt25,32-33). A hitvallás szövege egy pozitív oldalt fogalmaz, ahol nem történik kettéválás: …„ítélni élőket és holtakat, és országának nem lesz vége”. [11] – sorával. Az ítélet sorait 1Pét 4,5 szintén hozza: „…„ítélkezzék élők s holtak fölött.” Kárhozat reális lehetőségét Balthasar így közli: „Isten senkit nem vet kárhozatra, hanem az ember saját magát juttatja ebbe az állapotba.”[12] Az írás mutatása fejezetben kifejti: „…az egyház bár oly sok embert szentté avatott, azt soha egyetlen emberről sem jelentette ki, hogy kárhozatra jutott. Ezt még Júdással kapcsolatban sem állította…[13]

Az üdvösség tekintetében a 1Tim 2,4 igeszakasz így fogalmaz: …„aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére.” Minden ember üdvösségét a Titus levél is hozza: „Megjelent ugyanis megváltó Istenünk kegyelme minden ember számára.” (Tit 2,11). Az utolsó vacsora idején elhangzik: …„mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára”. (Mt 26,28). Módosult a sokakért és mindenkiért használata a II. János Pál pápa levele a papokhoz szóló körlevél alapján, amely 2009. Pünkösd ünnepétől vált kötelezővé.[14] A Mt 26,28 görög szövegében a περὶ πολλῶν – peri pollón [15] a sokakért szóhasználat szerepel, melyet latin fordítás is megerősít a pro multis, sokakért kifejezéssel. A pápai döntés recepciója ekképpen nem egyértelmű.

Értekezés a pokolról

Az értekezésében megvilágítja a közvélemény nézőpontját, akik úgy tekintenek a pokolra, mint dogmára illetve azt, hogy egyes emberek az elkárhozottak tényében és a pokolban is hisznek. A pokol ilyen irányú felfogása mind a laikus társadalomban, mind hívők között általánossá vált. A gondolatkör kérdései: vajon megalapozott-e az előbbi kijelentés? Valóban ez hozzátartozik a hitünkhöz, szükséges nekünk ezt hinnünk? A Katolikus felnőtt katekizmusban Walter Kasper reflexiója alapján: ,,Sem a Szentírás, sem az egyház hitbeli hagyománya nem állítja bizonyossággal egyetlen emberről sem, hogy ténylegesen a pokolban lenne.”[16] Balthasar cinikusan megjegyzi: „Ellenfeleim szerint viszont csak az gondolkodik igazán komolyan, aki bizonyossággal tudja, hogy egyes emberek mindörökre elkárhoztak;…”[17]

Balthasar közli, hogy általában úgy beszélünk a pokolról, hogy a többiek tartózkodnak ott, nem pedig a saját személyünk, amely az üdvösség állapotával nem egyezik.[18] Balthasar ennek okából idézi Avilai Terézt:„… hogy segítsek a lelkeknek; ilyenkor valóban úgy látom, hogy a legnagyobb örömmel ezerszer is elszenvednem a halált, csak hogy akár egyetlen lélek is megmeneküljön ettől az iszonyatos kíntól”.[19]

Balthasar említi a menny és a poklot elválasztó szakadék átláthatóságát. Kérdése: „De vajon kikerülhető-e a probléma, ha azt feltételezzük, hogy a pokol bizonyosan tele van?”[20] Hogyan lehet boldog egy édesanya, ha gyermeke a pokolban van? Aquinoi Tamás maga fejtegetésére reflektál, a részvét elvégre a szeretet egyik formája, a szeretet pedig megvan az üdvözültekben.[21] Petrus Lombardus olasz teológus, aki Sententiarum libri IV. kötetében megfogalmazza a betelítő szemlélést, melyben a menny lakói a pokolban szenvedők iránt részvétet éreznek. Lombardus nyomán Balthasar a betelítő szemlélést feszegeti: „A kárhozottak büntetésének látványa beárnyékolja-e az üdvözültek dicsőségét, avagy inkább fokozza boldogságukat.”[22] XII. Piusz által a Mária mennybevétele dogma példája, Mária földi életének befejezése után testével-lelkével együtt fölvételt nyert a mennybe, föltámadt Fia dicsőségébe. [23] Krisztus ezzel a Kiv 20,12 szerinti negyedik parancsolatot teljesítette

Pokol

A Szentírásban a létezésének jelenléte egyértelmű. A teológiai gondolatkör kérdése: ha létezik, akkor ki a teremtője? Az egyházi igehirdetés előtérbe került, így a pokol fogalmát az új skolasztika más értelmezési síkba helyezte. Ha Isten alkotta, akkor miért tartja fent? Az egyházatyák, keresztény teológusok nagyjai Máté 25 alapján kiemelik a pokol létezését. Isten nem teremtett volna ilyen poklot, ha nem lenne arra rendelve, hogy emberek tartózkodjanak benne.[24] Nem állítható, hogy Isten teremtette a poklot.[25] A poklot ha nem Isten alkotta, akkor súlyos bűneink következménye? Balthasar kijelenti, az Istenkép kapcsán hogy a pokol létéért az ember a felelős, az ember saját magát ítéli el. Schmaus kijelentése a „poklot a teremtmény hozza létre, nem Isten. Minden kárhozott ember a neki kijáró poklot teremti meg.[26]

A poklot nem a térbeli elhelyezkedése alapján szemléljük, hanem a pokol olyan értelemben nevezhető helynek, amely állapot is, melyben az ember elzárkózott Istentől. Aki a jelenben elzárkózik, könnyen hajolhat az örök elzárkózásra. A pokol is egy reális lehetőség, úgymint a kárhozat is: „Isten senkit nem vet kárhozatra, hanem az ember saját magát juttatja ebbe az állapotba.”[27]

III. Ince pápa óta limbus fogalomköre, a pokol előtere, a testétől elszakadt lélek állapota a halál után. A limbus nem azonos a mennyországgal, a pokollal, a tisztítóhellyel; mint állapot nem azonosítható sem az örök boldogsággal, sem a tisztítótűz-béli szenvedéssel, sem a kárhozattal. Az Istentől való távollét kizárás két típusát ismerjük: az egyik a kárhozat kínjai a poenae damni. A másik az érzékelhető szenvedés a poenae sensus.[28] Balthasar megjegyzi, hogy legtöbbet beszélő keresztény teológusokon keresztül kellett várni, ahhoz hogy tudatosuljon a poenae damni miben léte: „Isten kegyének és látásának nélkülözése.”[29] Az Úr … „mert nem akarja, hogy valaki is elvesszen, hanem hogy mindenki bűnbánatot tartson”. (2 Pét3,9). Krisztus, aki belépett a holtak birodalmába.[30] – Krisztus aki„…halálával legyőzze azt, aki a halálon uralkodott, tudniillik az ördögöt…”(Zsid 2,14)

Szentírási kijelentések

Klasszikus szentírási helyeket hoz, amelyeket egységes képpé alakít. Ószövetségből említi Mózes alakját, aki a népért közben jár, avagy a prófétákat. A feltett kérdés a gazdag ember és a szegény Lázárról szóló példabeszéd alapján: „Ábrahám és Lázár a senyvedő gazdag láttán: vajon részvét ébred-e bennük, netán közönyösen vagy…? A példabeszéd összefüggésében a kérdés abszurd.”[31] Sem a gazdag ember és a szegény Lázár esetét sem a pokolról lévő szentírási kijelentéseket nem lehet információként kezelni. A példabeszédek tanításai alapján, hogy a kárhozottakra is terjedjen ki a szeretetünk.

Jézus alig beszél a halál utáni életről, helyette az Isten országának közelségét, beteljesedését hirdeti. (Mk 1,15; Lk 10,9; Lk 6,20). A halál utáni életet és az örökéletet az egyházi igehirdetések hangsúlyozzák. (Jn 6,40). Lukács 6,35 szerint Krisztus az ellenség szeretetét nem köti össze üdvözülés kérdésével: „Szeressétek inkább ellenségeiteket: tegyetek jót, adjatok kölcsön, és semmi viszonzást ne várjatok.” – nem ettől függ az üdvözülés mi volta. Lukács 6,36 kitérő válasza az üdvözülés lehetőségére nem ad támpontot: „Így nagy jutalomban részesültök, a Magasságosnak lesztek a fiai, hisz ő is jó a hálátlanokhoz és a gonoszokhoz. Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.” – kijelentésében inkább Krisztus követése a lényeges. Művében megfogalmazta az általános teológiai vélemény kérdését: „Lehetséges-e, hogy az ember mindvégig ellenálljon a bűneiért helyette szenvedő Istenembernek? Ha a teológusok nyugodt szível és kereken kijelentik: igen, lehetséges, és ezzel a poklot megtöltik azokkal, akik elutasítják Istent,…[32]

Figyelemre méltó Baltahasar buzdítása az Újszövetség és a teológia a pokolról bármit mond, csak egy értelme lehet az állításaiknak: arra indítani az embert, hogy az életét az örök elbukás reális lehetőségével szembenézve alakítsa és a kinyilatkoztatásban abszolút komolyságú igényt lásson.[33] Balthasar a művében megjegyzi:…„Nem tudom, de úgy vélem (a Szentírás kijelentéseinek első csoportjára tekintettel), szabad azt remélnem, hogy az isteni szeretet fénye végül képes áthatolni minden emberi sötétségen és elzárkózáson.”[34] A Római levélben Pál nagyszerű kijelentése: „Inkább azt kívánnám, hogy magam legyek átok alatt, távol Krisztustól, testvéreimért, a test szerint népemből valókért.”(Róm9,3). Pál egy tevőleges cselekvést jellemez, melyben hatalmas szeretet tükröződik, hogy mások üdvözüljenek, helyettük „én” kárhozzak el.

[1] Vö. Balthasar, H:  szül. Svájc, Luzern, 1905.08.12 – 1988.06.25.

[2] Vö. gör. ἐσχάταις – utolsó. adi.superl. f. pl. dat. ἔσχατος, -η, -ον – 1. utolsó, végső; 2. (adv: ἐσχατον) végül.

[3] Vö Balthasar, H.: Rövid értekezés a pokolról, Sík Sándor kiadó, Budapest, 2006. 37. 132, 133.

[4] Vö. Balthasar, H. :  i.m. 123.

[5] Vö. Balthasar, H. :  i.m. 119.

[6] Vö. Balthasar, H.: i.m. 11.

[7] Vö. Balthasar, H.:  i.m. 23.

[8] Vö. Rahner, K.- Vorgimler, H.: Teológiai Kisszótár, SZIT, Budapest, 1980. PPEK: Teológiai Kisszótár, www.ppek.hu/text/teoksz01.txt,

[9] Vö. Balthasar, H. .: i.m. 155.

[10] Vö. Isten örök elhatározása, amellyel önmagában elvégezte, hogy akarata szerint mi történjék minden egyes emberrel. Isten nem egyforma állapotra teremt: 1. az örök életre,  2. az örök kárhozatra rendelt.

[11] Vö. Vanyó, L: Bevezetés az ókeresztény kor dogmatörténetébe, SZIT, Budapest, 2009. 430.

[12] Vö. Balthasar, H..:  i.m. 121.

[13] Vö. Balthasar, H..: i.m. 137.

[14] Vö. II. János, Pál:  A Szentatya, II. János Pál pápa levele a papokhoz, Egy „megváltott” lét a megváltásra 4. http://uj.katolikus.hu/cikk.php?h=251, Vö.Tarjányi, B.: Sokakért és mindenkiért, www.biblia-tarsulat.hu

[15] Vö. gör. περὶért, praep. + gen. πολλῶνpollon, sokak adi. m. pl. gen. Vö. Nestle, e. e – Aland, b. k.: Novum Testamentum Graece, szerk. Nestle-Aland, Stuttgart, 1898.

[16] Uo.

[17] Vö. Balthasar, H..: i.m. 120.

[18] Vö. Balthasar, H..:  i.m. 138.

[19] Vö. Balthasar, H..:  i.m. 158.

[20] Vö. Balthasar, H..:  i.m. 148.

[21] Vö. Balthasar, H..:  i.m. 147.

[22] Vö. Balthasar, H..: i.m.  147.

[23] Vö. Piusz, XII: Mária mennybevétele in: Magyar Katolikus Lexikon, szerk: Diós, István–Viczián, János: Magyar Katolikus Lexikon, SZIT, 2010. XII. Piusz: Munificentissimus Deus, enciklika, 1950.

[24] Vö.  i.m. 39.

[25] Uo.

[26] Uo.

[27] Vö. Balthasar, H..:  i.m. 121.

[28] Vö. Limbus in: Magyar Katolikus Lexikon, szerk: Diós, István –Viczián, János: Magyar Katolikus Lexikon, SZIT, 2010.

[29] Vö. Balthasar, H.: i.m.  37.

[30] Vö. Gergely, III. Szent: Római zsinat, III. ülés, Kr. u. 745. Gergely, III. in: Magyar Katolikus Lexikon, szerk: Diós, István–Viczián, János: Magyar Katolikus Lexikon, SZIT, 2010. Vö. Denzinger, H.-Hunermann, P.: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, SZIT.  2004. DH 587.

[31] Vö. i.m. 145.

[32] Vö. i.m. 151,152.

[33] Uo.

[34] Vö. Balthasar, H..: i.m. 131.