Giordano Bruno

A reneszánsz filozófiájának kiemelkedő képviselője Giordano Bruno (1548-1600), domonkos szerzetes, aki heterodox tanítástól eltérő nézetei miatt 1572-ben menekülni kényszerül rendjéből. Bejárja egész Európát, majd 1592-ben, Velencében az inkvizíciónak feljelentik, majd letartóztatják, a következő évben Rómába viszik. Mivel nem volt hajlandó visszavonni nézeteit, a Campo dei Florin rakott máglyán fejezi be életét.

Gondolkodásában van valami látnoki: inkább megsejti, mint kikövetkezteti az igazságot. Arisztotelész, az újplatonikusok, Raimundus Lullus és főként Cusanus befolyásolta gondolkodását.

Nicolaus Kopernikusz (1543) frauenburgi kanonok, halála évében adta ki: „Derevolutionibus orbium coelestium” című művet. Ebben fejti ki, hogy a Föld nem nyugvó középpontja a világnak. Bruno azonnal átlátta a felfedezés roppant horderejét.

Kopernikusz meg a Napot tekinti a világ középpontjának, Bruno megsejti, hogy a Nap egy a többi csillag közül: a naprendszer egy kiterjedt és bonyolultabb rendszer része. A végtelen világegyetemben nincs „fönn)” és „lenn”, a „Hold fölött” és a „Hold alatt” levő világ megkülönböztetése értelmetlen. „A többi csillag lakói éppúgy kerületben (mozgásban – Ny. T.) vannak hozzánk, mint mi hozzájuk képest; mi csakúgy középpont vagyunk nekik, mint ők nekünk; mi éppúgy csillagok fölött járunk, és benne foglaltatunk az égben, mint ők” (Két párbeszéd, 159.)

Bruno előkészíti a természettudományos világképet. Bár nem végez egzakt kísérleteket nem természetbúvár, felvázolja azt a vonatkoztatási rendszert, amelyben elhelyezhetők a fizika eredményei. „Mert a világegyetemben nincs közép is nincs kerület; ellenben ha akarod, mindenben van közép, és viszont minden pontot valamely más középhez vagy középponthoz viszonyítva egy kerület részének tekinthetünk”

Az „isteni Cusanus”— Bruno nevezte így – végtelenek, mondta a világegyetemet, ezen azonban azt értette, hogy a hasonmás — bár vég nélkül megközelíti — soha nem éri el Isten eredeti végtelenségét. Bruno a világot tekinti a végső valóságnak: Natura est Deus in rebus — mondott. Fölösleges az első mozgató, mivel maga az anyag a mozgás elve: belőle fakad a különféle alakot öltő valóság valamennyi formája. Az anyag és a forma ellentétét nem arisztotelikusan, hanem dialektikusan értelmezi: a formák különbözéségét megszüntetve őrzi a matéria azonossága. Következesképpen tagadja a szubsztanciák különbözőségét, Spinoza előfutáraként, akit erősen befolyásolt csak egyetlen szubsztanciát fogad el.

Az Okról, Elvről és Egyről ötödik dialógusában kifejti, hogy a „világegyetem egy, végtelen, mozdulatlan, amely egy az abszolút lehetőség, egy a valóság, egy a forma vagy lélek, egy az anyag vagy test, egy a tárgy, egy a létező”. Egy a legnagyobb és a legkisebb: „aki a természet legnagyobb rejtélyeit akarja megfejteni, az nézze meg és vegye jól szemügyre a minimumokat és maximumokat, az ellentétes és ellentmondó jelenségeket. Mélységes mágia van abban, ha ki tudjuk csalni az ellentétet, miután megtaláltuk az egyesülés pontját.” Cusanus nyomán azt mondja, hogy a valóság végtelen kis részekből áll, amiket metafizikailag monászoknak, matematikailag pontoknak, fizikailag atomoknak mondhatunk. Bruno, Istent látja a végtelen világban: „A legfőbb jó, a legfőbb tárgya vágyakozásunknak, a tökéletesség, a legfőbb boldogság abban az egységben van, mely a mindenséget magában foglalja.” (Két párbeszéd, 135-136.).

„Isten, vagyis az intelligencia nem külső okozója a forgásnak és keringésnek; hozzá ugyanis sokkal méltóbb, hogy belső elve legyen a mozgásnak, amely elv (a világegyetem) tulajdon természete, tulajdon formája, tulajdon lelke” (De immenso I, 2, 159: i. m. XLVII.)

Nyiri, Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése, SZIT, Budapest, 1998. 194-195.